Hello.
Hogy mennyi mindent történt velem mostanság, azt elbeszélnem is nehéz volna, hát még leírni. Hápersze. A helyzet az, hogy egy középszar nap után megpróbáltam este tíz óra magasságában blogolni. Jellege terápiás, ha már innivalóm úgysem volt. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a sör elengedhetetlen kelléke az esti borulátásnak, azt felvilágosítanám, hogy nem az. Habár, így a harmadik ikszen túl, kissé magánosan, a tenger fenekén feszülő, ritkán mosott alsóneműnek érzem magam. Na azért annyi teher nincs rajtam, sőt, gyakorlatilag semmilyen nincs.
Alig várom már, hogy legyen valami, s ezért néha teszek magamra. Mármint terhet. Van egy állandó, s van egy időszakos. Az időszakos hivatott eltüntetni az állandót, mely nem más mint az általam kb. 15 kg-ra taksált súlyfeleslegem deréktájban, minek léte sokmindennek betudható, plö a barátnőhiány. Az időszakos pedig a foci. Egyszer egy kapus azt mondta -a nevét sajnos nem tudom, mert csak kétszer jött le focizni-, hogy a futball egy olyan játék, amit csupa önző ember játszik. Ezt én kikérem magamnak. Így utólag, lehet, hogy ott helyben kellett volna, de akkor csak pislogtam. Az a helyzet, hogy csapatunk nem tartozik a legjobbak közé. Van néhány megoldatlan problémánk. Például, hogy védőink nem tudnak olyan sebességgel osztódni, amilyen gyorsan támad az ellen! Mondjuk ez kispálya, de ez a dolog akkor is nagy gondot okoz. A legutóbb is kikaptunk vagy húsz góllal. Nem is baj, hogy hiányzó voltam.
Volt egy kis elintéznivalóm Budapesten, s onnan, utaztam haza Mezőtúr irányába vonattal, hogy onnan autóval érjek haza. A másodosztályra szóló jegyemmel egy egészen kényelmes helyet tudtam kiharcolni magamnak az egyik szerelvényen, háttal a wc ajtónak. Mintegy félórás zötykölődés után megérkezett a kalauz, s közölte, hogy a jegyünket átminősíti első osztályúra, nyugodtan üljünk le az előző vagon üres fülkéibe. Köszönjük! Hajrá MÁV! Brutális méretű tatyómmal átszenvedtem magam az első osztályra, ahol az első fülkében volt is egy szabad hely. A fülkében helyet foglalt két fiatal hölgy, akik a másodosztályról voltak ismerősek, valamint két autentikus első osztályú utas. A táskámat hely híjján a folyosón hagytam, fogtam a könyvemet, és olvasni kezdtem. A fülkében mindenki elfoglalta magát. Az ablaknál, egy harminckörüli, kreol bőrű úriember ült, akit teljesen lekötött az, amit ott látott. Mellette kis társaságunk egyik női tagja ült, -valószinűleg egy diák, aki már akkor is aludt, amikor a másodosztályon álltunk- poggyászaival a jobbján. A mi oldalunkon mindenki olvasott. A másik -feltételezem, szintén diák- hölgyemény, az ablaknál ülve egy, a testneveléstudományról szóló tankönyv lényegesebb részeit emelte ki filctollal; egy velem egyidősnek tűnő kollega, aki újságjába temetkezett, valamint, én, aki egy Steinbeck könyvet olvastam. Közel fél óráig el is voltam ezzel, mikor is a nap úgy talált sütni amitől elöszőr csak sűrűn pislogtam, majd később annyira zavart, hogy kénytelen voltam abbahagyni az olvasást. Volt aki hamarabb feladta: társaságunk másik, mellettem ülő hölgy tagja szintén álomba szenderült. Az újságot olvasó huszonéves, pedig - újságját mintegy napellenzőként használva - folytatta addigi tevékenységét. Csendes szemlélődésemet magam törtem meg egy kérdéssel, amit a velem srégen, az ablaknál ülő utasnak tettem fel arról, hogy milyen messze lehet még Mezőtúr. Erre ő félmosollyal az arcán, vállrándítva megpróbált magyarul beszélni. Akkor jöttem rá, hogy külföldi. Később kiderült, egyenesen Egyiptomból. A Mezőtúrig hátralevő jó fél órát kellemesen eldiskuráltuk. Elmesélte, hogy unokatestvérénél dolgozik, akinek van egy budapesti étterme. Tetszik neki Magyarország, s keresztény. Meglepett arckifejezésemre válaszul megmutatta kézbelsőjén, a jobb csuklójára tetovált keresztet. Elmondta, hogy nagyra értékeli Puskást, az aranycsapatot, s a Reál Madriddal aratott óriási sikereket. Megegyeztünk, hogy a 2010-es, Dél-Afrikai vb döntöjét Egyiptom játsza majd a mieinkkel. A nagy egyetértésre még koccintani is lett volna kedvem, de a vonat befutott a Mezőtúri állomásra. Mondtam neki, hogy ha Kairóban járok, akkor keresni fogom, s majd focizunk a helyiekkel. Ebben egyeztünk meg, majd gyors kézrázás, s kölcsönös jókívánságok után leszálltam.
Tegnap ismét volt foci. Volt olyan pillanat, hogy azt hittem, lerobban a fejem, s nem kifejezetten a fizikai megterhelés miatt. Hatan megyünk hétfelé. A csapatot össze kellene valahogy csiszolni, gondolkodom egy terápiás vonatoztatáson. Hátha akkor mi is átminősülnénk első osztályúra.
